Csanádi Imre visszaemlékezéseit Kárpáti György jegyezte le. Könyvtárunkban lapkivágatként őrizzük ezt az újságcikket.

[…] A Fejér megyei Zámolyon születtem 1920 januárjában. Tíz esztendővel később még egy költő látott napvilágot itt, Csoóri Sándor. Így hát ez az egyetlen magyar helyiség, ahol a lakosság két ezreléke József Attila-díjas.

Szüleim, rokonságom parasztok voltak, szegény emberek. Gyerekkoromban sokat betegeskedtem, s míg a többi gyerek az utcán, a kertben játszadozott, fakarddal verekedett, halat fogott a patakban, labdázott, kergetőzött, én az ágyat nyomtam, szobafogságra ítéltettem. Ám ennek is volt valami haszna. Megismerkedtem az olvasás örömével, sokat rajzolgattam. Apai nagyapám könyvolvasó ember volt, Petőfi-, Arany-, Jókai-köteteket, kalendáriumokat őrzött, s én még mielőtt iskolába kerültem volna, megtanultam írni, olvasni, megismerkedtem Petőfi költeményeivel és a Toldival.

Az elemit Zámolyon végezte, s hét-nyolc esztendős koromban – az olvasott versek hatása alatt – kezdtem magam is megpróbálkozni a költészettel. Gyűltek a versek a füzetemben. Az írásjelek közül – miért, miért nem – a kérdőjel volt a kedvencem, s minden vers címe után gondosan odaírtam. Költő akartam lenni vagy festőművész. Gyermekkorom költőideálja Petőfi volt. Kamaszkoromban Adyért rajongtam, majd később Kosztolányi prózája kerített hatalmába. Babits és Tóth Árpád fordításában váltak életre szóló élményeimmé Shelley, Szophoklész, Baudelaire és Dante sorai.

Sok verset írtam, szőlőkötözés, kukoricakapálás közben firkáltam rá a sorokat a mindig kéznél lévő papírra.

Gyerekkoromból elmosódott képek villanak fel, ha megpróbálom megidézni a több évtized mélyébe hullt emlékeket. Házunkat látom magam előtt, „hadirokkant” bútorokat, fiókja vesztett sublótokat, bicegő székeket, a dohos nagy bibliát, amit – rozzant ókulával – nagyanyám böngészett, látom anyám tiszta menyecskearcát, a falon nagyapám katonaképét, nyakában mente, hatalmas, sárga lovon vágtat…

18 éves koromban megjelent első versem nyomtatásban a Fejér megyei Napló hasábjain. A tanárom adta oda közlésre, magam szemérmesen kerültem a szerkesztőség környékét is, nemhogy „házalni” menjek a versemmel. Jól emlékszem 18 éves koromban vásároltam először könyvet: József Attila összes verseit – kölcsönkért pénzből.

Érettségi után feljöttem Pestre, a Győrffy kollégiumban laktam, s a Képzőművészeti Főiskolán tanultam tovább, Aba Novák volt a tanárom. Fél év múlva azonban otthagytam a főiskolát, úgy éreztem, nincs elég tehetségem a festészethez, s attól kezdve nem rajzoltam többé soha. Maradt véglegesen a költészet. Megismerkedtem Weöres Sándorral, aki pártfogolt, tanított.

Ezután nehéz évek jöttek. Katonaság, háború, majd 1944 végén szökés, s négy évi hadifogság. 1948-ban jöttem haza, s Fehér Lajos felvett újságírónak az általa szerkesztett Szabad Földhöz. […]^[1]