A Velencei-tó és környéke hazánk egyik legnépszerűbb üdülőhelye. Földtörténeti értelemben igen fiatal, kb. 15 ezer éves. Az üdülőterületek kiépítése az 1930-as években vette kezdetét, az 1960-as évektől szabályozási munkálatokkal vetettek gátat a tó elöregedési folyamatainak, mely segítette az eredeti élővilág fennmaradását is. Vízgyűjtő területe a Mezőföld északi része, a Velencei-hegység és a Vértes hegység déli része. Nádasai gazdag madárvilágnak adnak otthont. A sirály, a szárcsa, a búbos vöcsök, a nemes kócsag, a nádirigó, a poszáta, a barkós cinege és a kékbegy csak néhány a különleges madárfajai közül. Az ún. úszólápok ritka növény- és állatfajok lelőhelyei. A hagymaburok nevű orchideafélének ez az egyetlen ismert lelőhelye az országban. Találhatunk itt tőzegpáfrányt és zsombéksást, a part menti területeken kákát, szittyót, gyékényféléket, kosborokat, sárga nőszirmot és mentát is. A tó felszínének több mint felét nád borítja. A környék lakosságának fontos megélhetési forrása évszázadokon át a nádvágás és a halászat volt.
A Dinnyési Fertő a tó egy mára feltöltődött medencéjének maradványa, madárvilága kiemelten értékes. Radetzky Dezső ornitológus madármegfigyelő állomást létesített itt, melyet ma Madárvártaként ismerhetünk. A tavon 33 madárfaj fészkel, s mintegy 200 fajt figyeltek meg.